vonalak a homokban

tavasz gyümölcskosarát válogatni

nincs más dolgom

alvadt vér szagát érzem

kezeim, illatos virágok, üzennek a szélben

muskátlik az udvaron

I took on some greater power
A baffled mind, with oh so many imperfections.
But whatever it is that gnaws at me
never fails to show its appetite.
I thought freedom would arrive
with great fury and sound
But it came calmly
just as I managed to look into the mirror
For the first time in years
Because I left the cage unlocked
Let the beast run amok
As it growled in the distance
I felt solitude take my body
and let it caress my whole being.

I awoke to red eyes staring at me
As a lurking panther did my heart jump
on the nearest feast that it found
Nothing ever could stop me
even if it dared to try

Ma esőben tekertem haza

egy ideje már nem zavar

lehet akár szél, nap

vagy áztató zivatar

Pont úgy hazaérek

mint az, aki el nem tévedt

Téged találtalak itthon

Na nem egészben, úgymond élőben:

a neved várt rám

egy színes papírlap képében.

Még fel sem ocsúdtam

csak annyi időm volt

a táskám épp lepakoltam 

mire Mama csalfa mosolya elárulta

A számlák és csekkek között elbújva

Téged vetett bele a postás

A kapunkon lógó fekete dobozba

Elvittél magaddal nyaralni.

Na nem egészben, úgymond élőben

de ott voltam,

kétségtelen.

Ez lehet az utolsó igaz dolog 

Mit találsz a mai napon

Tovább párnába varrva

Nem bújtatgatom

Még láthatod ahogy elköszön a nap.

Fedelet húz saját világom boltjára

Csak tükörképe tűnik fel

Egy távoli korongon.

Így sosem hagy teljesen magára

Túl sokáig kerestem a szépet 

Ahhoz, hogy ne vegyem észre

Mikor a sarkon befordul

A szívem kapál

Lábam teker

S lelkem meglódul

Tisztán látom, nem hazudnál 

Sosem azért, hogy többnek gondoljalak

Mint amit kártyaként osztott neked az Isten

S mégis azt kívánom 

Bár látnád magad úgy ahogy én teszem

Mert benned megvan minden

Minden, ami elég lesz arra 

Hogy több legyél mint

Tegnap

Tavaly

Vagy előző éjszaka

Ha úgy Adja az ég:

Mandela

Obama

Mona Lisa

Korea

Vagy éppen

Che Guevara.

A pólómra nem, de szívemre így is 

Rá vagy nyomva.

Tudod, hogy még a sajtod sem elég nagy?

Kiáltotta a róka, majd nevetett

Így, gúnyosan kacagva nézte

Ahogy a holló sértődve tekintget

"Egy holló sem volt még ennyire haszontalan

Lassan már kedvem sincs ellopni a sajtod"

A holló sem volt rest, de a róka megelőzte

Mielőtt majdnem nagyot kiáltott:

"Leesik a sajt, ha a szád kitátod"

Csendben tűrte hát a madár az ócsárlást

Hiába zavarta, attól még jól tudta

Ha a sajtot leejti

A róka is lemond róla.

Semmivé válna egyetlen társa

Kivel várna úgy Godot uraságra?

Az értelmetlen fájdalom is jobb 

Mint nem érezni semmit.

Üres a szív

Üres a lélek

Gondolni sem kell másra

kutyára, macskára, mamára

Üres a ház

Üresek a mondatok

Üresen suttogott

S egy napon elhagyott.

"Te holló tudsz te egyáltalán repülni?

Fogadjunk még az se megy!" kezdett rá a róka

De már a holló nem bírta ezt tovább 

Ledobta a sajtot 

S vele minden egyéb nyomorát

Majd világgá szállt 

A lombokon át.

Két lapát földet szedtem össze

Az egyiket magamnak

a másikat pedig azért, hogy lásd

rád is gondolok.

Két lapát földet szedtem össze

Nehéz volt az első

A föld kérge kemény,

Már rég nem esett eső

A félbevágott férgek feje

Ne félj, visszanő.

Sosem kerültem elő úgy elveszve benned

mint szerda délután

csak foltokat találtam e zsák oldalán

vad növények begyűjtött magjait szórva utazom

a szekér platóján. Még évek múltán is

nyomomban más nem marad, csak virágok mik arcodat viselik

Sokszor nem tudom mit mondjak

Semmit sem kell, mégis ered dörmögő elismerés

ha felém nyújtod tenyered.

Bár jól ezzel még senki nem lakott,

búzából készítik a kenyeret

Ha liszté őrölsz, akár elég lehetek

Szeretem mikor arcomon keresztül fú a nyári szél

még akkor is, ha pokol ez néha

legalább a miénk

sosem kértem, de azért örülök neki

Legalább a miénk most, és télen is.

Nem akarok semmi mást

csak érezni, hogy nem akarok semmi mást

lehet szép dicső, magasztos,

vagy sanyarú pillanat mi elkapott

s az egész világ az enyém

de tényleg minden

már zsebre tettem régen.

csak néha legyél ott

ott

ott, ahol én.

Chapter 1

Held at bay on open waters
Like a sail curled up on a mast, l long for the wind.
Yet I shiver in the unknown vastness
As the sailor who grew afraid of the depths.

Two steps to the left, three to the right
Now I dance with the waves throughout the night
Couldn't lay down, wouldn't sleep well
As I wait for the sirens to carry me there

They sing
And I feel
The need
To Heal

Chapter 2 

Carried away by the currents
We fly beneath the waves
Trough treacherous torrents
And dark underwater caves

The unknown of the abyss
Houses a strange serendipity
There is nothing I find amiss
In this uncertainty

Thunder does not crackle
In this deep ocean
Only the sound of whales
Carry through the open

I thought I was lost
never to be found
But at the bottom of the sea
I found a familiar crowd.

They sing
And I feel
The need
To heal

To break the crust
To stir the dust
Don't be aghast
To learn to trust
Again.

 Chapter 3

The death of a fisherman
Goes unnoticed amidst the passing of the waves.
The sound of a sailor falling overboard
Is lost between the howls of the wind.
This ragged soul is just one of many.

But it is the one that returned.

Clawed its way through the sands of the shore
After the depths could house him no longer.
Forced open the jaws of the shell that sheltered him.
Just to get a peek of the dry land.

He stood there. And there was no glory.
Just wonder unfathomable.
As the echoes of the songs from below
Pounded at his eardrums
He began to whistle a familiar sound.

They sang
Just as if every note
Was a part of an old rite

And I felt
The stir in my heart lessen.

The fulfilled need
For a moment of rest

The power to heal
The salted earth.

Mint szunnyadó vulkán, mi
Világgá kürtöli morajló lelkét
Úgy térek én is magamhoz
Hosszú hallgatás után.

Hamuba fulladt hömpölygő tömeg
A lelkem áradata,
Mit egykor magával emelt
A vészes teher
Most úgy fekszik rajta
Mint élesre vasalt lepel.

Füstöt ereget a baljós orom
S ahogy távközlő indián,
A földet csókolja amiért élni hagy
Nevel, s megtűri hátán.

Az égi vadat hajtom, s szüntelen
Nyomában járok.
Akár egy kopó , követem orrom.
Ha már végképp nem látok
A sűrű sötét füstben
Mit magam bocsátok.

S nehogy azt hidd :
Ebben nincs semmi öröm.
Jól esik a szüntelen hajsza
Szemellenzőm szabása
Saját szívem szapora szokása

Anyàk csontja
Apák bordája kerül elő
Ha üszkos romokat kiàs
Az öreg hamu alól az élet
Éveik virágàból
S annak lehullott magjából
Új növény ered
Mielőtt véget ér az ének.

The death of a fisherman
Goes unnoticed amidst the passing of the waves.
The sound of a sailor falling overboard
Is lost between the howls of the wind.
This ragged soul is just one of many.

But it is the one that returned.

Clawed its way through the sands of the shore
After the depths could house him no longer.
Forced open the jaws of the shell that sheltered him.
Just to get a peek of the dry land.

He stood there. And there was no glory.
Just wonder unfathomable.
As the echoes of the songs from below
Pounded at his eardrums
He began to whistle a familiar sound.

They sang
Just as if every note
Was a part of an old rite

And I felt
The stir in my heart lessen.

The fulfilled need
For a moment of rest

The power to heal
The salted earth.