Mint szunnyadó vulkán, mi
Világgá kürtöli morajló lelkét
Úgy térek én is magamhoz
Hosszú hallgatás után.

Hamuba fulladt hömpölygő tömeg
A lelkem áradata,
Mit egykor magával emelt
A vészes teher
Most úgy fekszik rajta
Mint élesre vasalt lepel.

Füstöt ereget a baljós orom
S ahogy távközlő indián,
A földet csókolja amiért élni hagy
Nevel, s megtűri hátán.

Az égi vadat hajtom, s szüntelen
Nyomában járok.
Akár egy kopó , követem orrom.
Ha már végképp nem látok
A sűrű sötét füstben
Mit magam bocsátok.

S nehogy azt hidd :
Ebben nincs semmi öröm.
Jól esik a szüntelen hajsza
Szemellenzőm szabása
Saját szívem szapora szokása

Anyàk csontja
Apák bordája kerül elő
Ha üszkos romokat kiàs
Az öreg hamu alól az élet
Éveik virágàból
S annak lehullott magjából
Új növény ered
Mielőtt véget ér az ének.

The death of a fisherman
Goes unnoticed amidst the passing of the waves.
The sound of a sailor falling overboard
Is lost between the howls of the wind.
This ragged soul is just one of many.

But it is the one that returned.

Clawed its way through the sands of the shore
After the depths could house him no longer.
Forced open the jaws of the shell that sheltered him.
Just to get a peek of the dry land.

He stood there. And there was no glory.
Just wonder unfathomable.
As the echoes of the songs from below
Pounded at his eardrums
He began to whistle a familiar sound.

They sang
Just as if every note
Was a part of an old rite

And I felt
The stir in my heart lessen.

The fulfilled need
For a moment of rest

The power to heal
The salted earth.