Csendben ültem a langyos szellő útjában.

És nem tudtam eldönteni, az élet

Hogyan lett szép lassan könnyebb és könnyebb.

Már többet éltem, hogy elhiggyem

A boldogság lehet perpetuális, mégis

Teátrális napokból egyre kevesebb jut

A felhőtlen, gondolattal teli égbolt,

a beázó plafon, az emlékektől roskadó padlás,

s úgy az autókárpit alá.

Nem születtem gödörbe, így

Nem tudhattam mit tegyek odalenn.

Néztem szomorúan a fekükőzetet.

Krusztaceák maradványainak ősi hada,

A rongyosra rágott molekuláris biológia,

S Te ki sosem engedted el a kezem

Lettél sorsomnak legnagyobb vesztese.

Egy évtizede álmodom nélküled a világom

Úgy lettem több mint valaha gondoltam volna

Hogy közben a felét sem érti senki, ha látja

Mit tart magában szívem magháza.

Jegyet váltok a végletek között utazó vasútra

Kezeli, lyukasztja az élet sava-borsa.

Végállomás a totális entrópia.