Napokat vártam már azért állomások kopott padjain

Hogy elvezessen hazáig mézes madzagon vonuló hangyák csordája.

Hallanám már síp szavát

Az érkező vonat ismerős zubogását. 

Kegyetlenül sikítanak fülem tövében az alkatrészek.

Vágtatva rongyol ezer töretlen musztáng erejével mellettem 

A halált hozó szerelem.

Égni szeretnék a máglyánkon úgy, hogy egyedül tartom a család melegét.

Köszönni sem kell, elnézést kérned sincs miért.

Az igazat megvallva, már rég nincs kiért.

Porba, hamuba fullad bennem minden,

amit belém fektetett nagy szeretetében az Isten

Bántani foglak, 

Üszkös kezeim nem ismernek gyengéd érintést.

Addig fúrok lyukat saját gondolataimba, míg a falban a vízcsövet átütöm.

Gyarló kedvtelésből szőtt fonalból varrok foltot az éktelen kátyúra.

Takarítanom elmém megszáradt maradványait maradt csak hátra.

Így támad fel harmadnap a bánat 

Így végez magával bennem a gyámoltalan állat.

Büszkén kiáltok életemben először: elég!

Ó szőnyeg szélén megrészegült lelkem,

ígérem, holnap az élet újra szép.